Búcsú a végzős kollégistáktól

Kedves Végzős Kollégisták!

Ez a tanév más, mint az előzőek, hiszen a tanév vége előtt ki kellett költöznötök a szép, új kollégiumból. Valamennyien ezt nagy sietve tettétek meg. Rossz érzés volt nekünk, pedagógusoknak is, hogy nem a megszokott módon mosolyogva, sok-sok öleléssel köszöntünk el egymástól.

Sajnos a várva várt kollégiumi ballagás, a hagyományos „Bambis vacsora” is elmaradt, ahol el tudtatok volna búcsúzni a kollégiumi évektől, a kolis társaktól, a tanáraitoktól, az épület, park titkokat, szép emlékeket rejtő szegleteitől.

Nehéz most ilyen módon felidézni a közös emlékeket, nagyon nehéz így a búcsú is. A kollégiumi nevelők nevében, egy rövid történettel búcsúzom tőletek.

Hol volt, hol nem volt, túl az Üveghegyen, vagy egy közeli településen, élt egyszer egy szegény ember. A szegény ember legnagyobb kincse, szeme fénye gyermeke volt, s amikor eljött az idő, így szólt hozzá:

– Gyermekem, ideje, hogy világot láss – s ezzel fogta, s elvitte egy nagyerdő szélére, a Debreceni Nagyerdő szélére, Pallagra, és ott letette.

– Most itt hagylak – mondta – hogy okosodj, tanulj. Mire megtalálod az utat, amely az erdő túlsó végéhez vezet, addigra ember lesz belőled! De nehogy szégyent hozz a fejemre! Ne feledd, tanuljál és dolgozzál, mert abból baj nem lehet – s azzal a gyermek nyakába akasztott egy tarisznyát tele hamuban sült pogácsával, s elment.

A gyermek kétségbeesve tekintett szét:

– Hű, micsoda nagy, történelmi fák! Hogy fogok én itt boldogulni? – S mikor pont el akart pityeredni nagy elkeseredésében, meglátott egy anyókát.

– Áldás, békesség, öreganyám! – köszönt tisztelettudóan az anyókának

– Mi járatban, édes gyermekem? – kérdezte az anyóka, miközben szemügyre vette a gyermeket.

– Édesapám azt mondta, hogy emberré kell lennem, fel kell növekednem, s észben, tudásban gyarapodnom. Csak ahhoz át kell jutnom ezen a hatalmas erdőn.

– Jó helyen jársz, édes gyermekem – mondta az anyóka, akinek megtetszett a gyermek szemében megcsillanó értelem.
– Gyere, majd én vezetlek utadon. – Így történt, hogy az anyó és a gyermek együtt indultak el.

A gyermek kezdetben félt, s hevesen szorította az anyóka kezét egy-egy ijesztő kanyarulatnál vagy sötétebb zugnál, de minél jobban előre haladtak az erdő sűrűjében, úgy bátorodott a gyermek, s iramodott futásnak egyedül, hogy aztán boldogan, büszkén szaladjon vissza az anyóhoz.

Az anyó és a gyermek együtt csodálta az ég madarainak sokszínűségét, számolgatták a fák évgyűrűit, s közben azon merengtek, milyen csodákat élhettek meg a komor fák hosszú életük során. Együtt hallgatták, miféle rímeket susognak a falevelek, s el-elgondolkoztak azon is, hogy micsoda kéz formálta a grafitot és a gyémántot oly hasonlóvá és oly különbözővé. Ha jókedvük kerekedett, együtt daloltak, s ha eső verte végig őket, nagy egyetértésben dagasztották a sarat. Közben elfogyott a hamuba sült pogácsa, de a gyermek egyre kevésbé szomorkodott üresedő tarisznyája láttán, hisz szíve és esze egyre jobban megtelt mindenféle kinccsel.

Egyszer azonban fény kezdett derengeni a fák között.

– Ez itt már az erdő másik széle, ahova vágytál – mondta az anyó. – Lassan eléred a célt, melyet magad elé tűztél. Hamarosan el kell köszönnünk egymástól.

A gyermek, aki idő közben felcseperedett, meglepődött.

– Máris el kell válnunk? Igaz, néha nagyon hosszúnak tűnt az út, de most úgy érzem, nagyon hamar vége lett. Innentől már tényleg egyedül kell továbbmennem?

– Nem mégy egyedül – nyugtatta az anyó. – Mivel négy éven át öreganyámnak szólítottál, adok neked egy tarisznyát, s benne három csodatévő szerszámot: egy kőtáblát, egy ív papirost s egy karaj kenyeret. Ha bajba kerülsz, ezekre mindig számíthatsz. Ha gyengül a hited, vess egy pillantást a kőtáblára, s megtalálod azt a törvényt, amelyet követve a helyes úton járhatsz. Ha kevésnek érzed a tudásod, csak pillants rá a papirosra, s azonnal kiolvashatod belőle a szükséges ismeretet. S ha találkozol egy elesett, éhező embertársaddal, ott lesz nálad a karéj kenyér. Adj neki belőle, s a kenyér sosem fog elfogyni. Minél többet adsz, annál jobban fog szaporodni.

– Köszönöm, öreganyám – mondta az immár csaknem felnőtté lett gyermek.

Az anyó titokban elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, s büszkén nézett a gyermekre.

– Most menj, innentől nélkülem kell boldogulnod!

– Te vagy az, aki nyitott szemmel és szívvel jársz a világban. Te vagy az, aki észreveszi az élet apró szépségeit, te segítesz jó szívvel, ahol éppen kell, általad lesz ez a világ még szebb és jobb. Mi legfeljebb segítünk neked. – mondom most én is az anyóval együtt.

Ezzel a szép mesével, gondolatokkal indítunk útnak Benneteket a nagybetűs életbe.

A kollégiumi nevelőtestülete, az alsóbb éves diáktársaitok nevében eredményes vizsgákat kívánunk Nektek, érjétek el céljaitokat, teljesüljenek kívánságaitok, találjátok meg azt a hivatást, amiben megtaláljátok önmagatokat, amivel boldogulni tudtok.

Ne feledjétek, a kollégium kapuja mindig nyitva áll előttetek. Várunk vissza Benneteket a jövő évi „Bambis vacsorára”, technikus tanulóként kollégiumba jelentkezve, vagy egy kis beszélgetésre.

Mielőtt végleg elválnánk egymástól, idézzük fel együtt az itt eltöltött évek néhány pillanatát.