Akit az erdélyi rigók dala elkísért

Száztizenhárom éve, 1908. január 8-án született Wass Albert.

A nagy spirituális írásművészeknek az élők iránti egyetemes szeretete és részvéte, mély szolidaritása árad életművéből. Akik személyesen ismerték, meg-győződéses hittel vallják: ezt a legbelülről, a lélek legmélyéről eredő együttérzést sugározta ki egész lénye.

A vasakaratú, töretlen hitű, makkegészségű lelkek áldozatos, önzetlen szeretete volt az övé. Agapéérzés, mindig adni akaró nagybetűs Szeretet. Az erdélyi Válaszúton világra jött alkotó vezérszava volt ez; ezt az érzelemminőséget „a létezés legfontosabb alaptörvénye”-ként tartotta számon.

Minden írására jellemző, hogy az „erőteljes, erdélyi zamatú nyelven” zengő ősi természetességet a teremtett lények iránti rendíthetetlen szeretet vezérli. A szívről, a szeretetről s rokon fogalmaikról beszélt mindvégig. Új és új megvilágításban.

Korai önportréjában, a debreceni mezőgazdasági akadémistaként, Pallagon papírra vetett, Táltos ősöm megálmodott engem című tárcájában így határozta meg önmagát: „… Egy ember ment a ködben… ló nem volt alatta… kezében nem volt semmiféle fegyver… nem volt egyebe más, csak a szíve. Szívét a homlokán viselte…”

A szintén a cívisvárosban keletkezett, s a párkapcsolat rejtelmeibe merülő tárcájában, az 1+1=2 címűben tanulságként, egyszersmind csattanóként szerepel ez a szállóigévé vált – internetes fórumokon is gyakran idézett – mondata: …mihelyt szívről, érzésről, egyéniségről, mihelyt lélekről és boldogságról van szó, mihelyt az életről van szó, megszűnik minden matematika!”

Az erkölcsi normák nevében s jegyében – a mai, nemritkán agresszív kommunikációhoz mérten végtelen szelídséggel – figyelmezteti az értelmetlenül száguldozó, a „másokon keresztülgázolni tudó embereket” is. Indulat helyett a már ifjúként is bölcs író egyszerűen ennyit üzen az erőszakoskodóknak – a D 24372 című tárcájában –: mint minden halandót, utoléri őket is az idő.

Tanár úr kérem. Nem Karinthy humoreszkgyűjteményéről van szó, hanem Wass Albert korai publicisztikai írásáról – a narrátor a magatartásával mégis utalhat Karinthyra. Mint a filozófus humorista megrendítő versének, az Előszónak a beszélője, a fiatal Wass Albert is ezt gondolja: „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. Sőt konkrétan is utal a nyilvánossághoz való fordulásra, a nyilvánosság erejére: „Nem olyan nagy eset, mégis muszáj volt nekem ezt megírni. … Hadd tudja meg az osztályfőnök úr, meg az igazgató úr, meg a többi tanár urak, hogy ül a negyedik osztály valamelyik padjában egy szőke, kék szemű kisfiú, és hogy ez a kisfiú nagyon komoly és nagyon derék ember. Ember.”

De miről is van szó? Mit tartott fontosnak megosztani mindenkivel? Mindössze azt: egy diák a moziban agresszív suhanctól védte meg az erőszakoskodónál gyengébb, védtelen társát. A szerző maga is így minősíti az esetet: „Csak ennyi az egész.” A tárcaíró a Debreceni Újságban publikálta – 1930-ban – ezt az úgynevezett pozitív glosszát. E műfajváltozat lényege a közvetett irónia: a tárgyul tűzött jelenségen kívülre üzen. Azt közvetíti ez a kis, ám mélyen elgondolkodtató történet, hogy erőszak uralta világokban egy természetes jó cselekedet is hőstettnek látszik…

Az egész életművét átható természetimádat már a debreceni diákkori lapjait is átsüti. S egy másik, munkáira jellemző vonás, a flóra és fauna szeretetteli játéka is megcsillan ezekben a szövegekben. Gyönyörű példa a Húsvéti levél kishúgomnak Hamburg városába című tárcalevél, amely a fenyegetettségében is idilli gyermekkort idézi: „Körös-körül rigók daloltak, virágok illata szállt felettünk, és tarka szárnyú lepkék csókolództak a tavaszi égen. Az a madárdal ma is itt cseng a fülemben még és tudom, Te is hallod néha, és a virágok illatát is érzed, ha néha bús emléktornyokból leomlik rád ez a régi tavasz.” Igen, a természet játékának költői megjelenítésével is szeretni tanít az író.

1945-ben emigrált. Német földön, majd 1951-től az Egyesült Államokban, Astorban élt, a Floridai Egyetemen tanított (kilencvenévesen halt meg Floridában). Ha egy pillantást vetünk e későbbi, emigrációs publicisztikai írásaira, látjuk: mindig olyan kulcskifejezések kísérik a szeretetet az ő szövegmezőjében, mint ezek: egymás megbecsülése, megbocsátás, önzetlen becsületesség, tisztesség, áldozatkészség, nemzeti összefogás. Korántsem anakronizmus ez. Wass Albert szótárában és életgyakorlatában minden szó a legkomolyabban az, ami. A Kanadai Magyarság Magyar szemmel című publicisztikai sorozatában írja, 1971-ben: „Testvéri érzés és tudat kell legyen az összekötő anyag magyar és magyar között, szerte a világon, ha jót, hasznosat, erőset és maradandót akarunk építeni.”

A nemzet egységének – „egy szív, egy lélek, egy szándék, egy cselekedet” – feltételét 1940-ben ekképp látta a Nyugat folyóiratban közzétett írásában: „egységes a magyarság akkor, ha minden magyar emberebbé lenni igyekszik, hogy ezáltal magyarabbá váljon”.
A szeretet nála kölcsönhatásban él a fohásszal. Mint szintén a Kanadai Magyarságban papírra veti, 1969-ben: „kérjük a Jóistent, hogy adjon végre egymást szerető békességes szívet minden magyarnak, bármilyen nevet viseljen is, és bármilyen szinten töltse is életét.”
Életművét beragyogja a mindenkor újjávarázsolni képes, mély és valódi, cselekvő hit. Tanítandó példa erre a lírai rajzként is olvasható parabolisztikus költeménye, versprózája, a 18 évesen írott Előhang: „Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze. És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond. … És egy napon berohantak az udvarára. És ledöntötték az ő oszlopát. És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének. És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.”

S citálhatunk ugyanerre későbbi, emigrációs időkből való gondolatfutamot: „Nem elég, ha csak ráköszönünk egymásra a megszokott szavakkal: »Adjon isten boldog új esztendőt!« Mert Isten szándéka üres szavaktól nem változik javunkra. Ha valóban »boldog új esztendőt« várunk, akkor teljesítenünk kell elébb az isteni parancsot: »Szeresd felebarátodat mint önmagadat, s szeresd nemzetedet önmagadnál is jobban!« Adjon az Úristen erőt, egészséget minden derék magyarnak, és a magyar szívekbe egymás iránt való hűséges szeretetet!”

Ő is tudta Jókaival: az anyanyelv „lelkünk lelke, szívünk vére”. Maximaként, szellemi receptként írta a mindenkori emigráció számára: „a magyar nyelv megőrzése nem feladat, hanem kötelesség.” Sugallja: itthon is…

Útmutató volt már ifjú debreceni mezőgazdasági akadémistaként, pallagi diákként is. Az maradt később, Baumgarten-díjas szerzőként, majd emigrálni kényszerült íróként, holtáig. S kézvezető lehet ma. Mesterséges „sztárokat” is bőven gyártó időben – igazi állócsillag. Méghozzá a sztár szó eredeti, igazi értelmében. Tudniillik értékes alkotásai folytán, példaértékű embersége okán vált rendkívül népszerűvé, olvasott íróvá.

Írta: Arany Lajos tanár úr